KING

Elıször is, úgysem segített volna. Másodszor, a
könyörgés lealacsonyítaná. Alacsonyrendő életet élt
és rájött, hogy nem kívánja még jobban
lealacsonyítani magát az utolsó öt percében. Mert már
csak percei maradtak. Mindennek vége lesz, amint a
ragyogó vonal eltőnik, és elıjönnek a homárszörnyek.
Már nem remélte, hogy az utolsó pillanatban egy
csodálatos változás visszahozza Odettát, mint ahogy
abban sem reménykedett többé, hogy Detta rájön:
Eddie halála csaknem biztosan örökre ideköti ehhez a
világhoz. Egészen tizenöt perccel ezelıttig azt hitte,
hogy csak blöfföl; már nem hitte.
Hát, még mindig jobb, mint apránként megfulladni,
gondolta, de miután minden éjszaka látta a
homárlényeket, nem igazán hitte, hogy ez igaz.
Remélte, hogy sikoltozás nélkül tud meghalni.
Valószínőleg nem lehetséges, de azért meg akarta
próbálni.
– Érted gyünnek, rózsáskám! – károgta Detta. –
Most mán bármék percbe! Te leszı a legkassibb vacsi,
amit ezek a haverok valaha is kajáztak!
Ez nem volt blöff, és Odetta nem jött vissza... sem
a harcos. Valahogy ez fájt a legjobban. Eddie annyira
biztosra vette, hogy ı és a harcos – nos, ha testvérek
nem is, de társak lettek, miközben a parton
vándoroltak, és Roland legalább megpróbál mellé
állni. De Roland nem jött.
Lehet, hogy nem is akar jönni. Talán nem tud jönni.
Talán halott, megölte egy biztonsági ır a
gyógyszertárban – a francba, ez röhejes lenne, hogy a
világ utolsó harcosát egy ırzı-védı terítse le! –, de az
is lehet, hogy taxi elé lépett. Talán meghalt, és az ajtó
eltőnt. Talán ezért nem blöfföl a nı. Nincs mit
blöffölnie.
– Most mán bármék pillanatba gyühetnek! –
sivította Detta, azután Eddie-nek nem kellett többé
aggódnia a szeme világa miatt, mert a fény utolsó