KING

ezen az ék alakban elkeskenyedı partszakaszon
sokkal hangosabban, bukóhullámok törtek meg
ütemes, tompa dübörgéssel valami alagút végén,
amelyet a morzsalékos sziklába vájtak.
– Odetta!
Akkorát rikoltott, hogy a hangja elcsuklott, és egy
pillanatra mintha halszálka döfött volna a torkába.
Tekintete vadul pásztázott a dombokon, világosabb
folt után kutatva, amely a nı tenyere lehet, amint
mozgást észlelve fölegyenesedik... és kutatott (Isten
bocsássa meg neki) ragyogó vörös vérfoltok után is a
cserbarna sziklákon.
Mit fog tenni, ha ilyet lát? Vagy a pisztolyt találja
meg, sima szantálfa markolatán mély
harapásnyomokkal? Ez a látvány hisztériába kergette
volna, talán meg is ırül tıle, de azért továbbra is
valami ilyesmit – vagy valamit – keresett.
Semmit sem látott; a füle a leghalkabb kiáltást sem
érzékelte.
A harcos közben a harmadik ajtót tanulmányozta.
Egyetlen szót várt, azt, amelyet a feketébe öltözött
ember használt, amikor a poros Golgotán fölütötte a
hatodik cigánykártyát. Halál, mondta Walter, de nem
a tied, harcos.
De az ajtóra nem egy szót írtak, hanem kettıt... és
egyik sem a HALÁL volt. Újra elolvasta, némán
mozgatva a száját:
A LÖKDÖSİ
Azért ez mégiscsak halált jelent, gondolta, és tudta,
hogy igaza van.
Azért nézett hátra, mert fölfigyelt rá, hogy Eddie
hangja távolodik. A fiú nekiindult az elsı lejtınek,
még mindig Odetta nevét kiáltozva.
Roland egy pillanatig latolgatta, hagyja-e, hogy
elmenjen.