KING

17
Eddie homályosan hallotta egy öregasszony
hangját: – Jaj, bocsánat, hogy élek! Úgy rémlik,
véletlenül lepottyantam a halottaskocsiról.
Félig leszedte a ragtapaszt. Amikor meghallotta az
öregasszony hangját, a keze kissé megrándult, vér
permetezett a hasára.
– Francba! – sziszegte.
– Most nem orvosolhatjuk – szólt rekedten a harcos.
– Fejezd be. Vagy rosszul leszel a vér látványától?
– Csak ha a sajátom – válaszolta Eddie. A szalag
éppen most engedett a hasán. Minél magasabbra
vágott, annál kevesebbet látott. Újabb öt centit
haladt, és kis híján ismét megvágta magát, amikor
meghallotta, hogy McDonald azt mondja a
vámosoknak: – Jól van, maguk, fiúk, megállnak ott.
– Befejezhetem én, és esetleg magamat is fölvágom,
vagy neked kell megpróbálnod – szólt Eddie. – Nem
látom, mit csinálok. Útban van az a rohadt állam. A
harcos a baljába fogta a kést. A keze reszketett. Eddie
roppant ideges lett, ahogy látta, mint remeg a
gyilkosan élesre fent penge.
– Talán mégis jobb lenne, ha én...
– Várj.
A harcos mereven nézte a bal kezét. Eddie nem
egészen tagadta a telepátiát, de azért nem is hitt
benne. Most azonban érzett valamit, valamit, ami
olyan valós és tapintható volt, mint sütı körül a hı.
Néhány másodperc múlva rájött, mit érez: a különös
ember akaratának összesőrősödését.
Hogy a fenébe haldokolhat, ha egyszer így érzem az
akaraterejét?
A reszketı kéz kezdett megnyugodni. Hamarosan
alig rezdült. Alig tíz másodperc múlva szilárd volt,
mint a szikla.
– Most – mondta a harcos. Egy lépést tett elıre,
fölemelte a kést, és Eddie érezte, hogy süt belıle