KING

gondolta, könyvek lehetnek benne.
A forgalom áramlott az utcán, ahol a gyerek arra
várt, hogy átmehessen. Roland rádöbbent, hogy ez az
utca ugyanabban a városban van, ahonnan a foglyot
és a hölgyet elhozta, de ez pillanatnyilag nem
számított. Semmi sem számított, csak az, hogy mi fog
vagy mi nem fog történni a következı
másodpercekben.
Jake nem valamiféle varázsajtón jutott a harcos
világába, hanem kegyetlenebb, sokkal érthetıbb
módon: azután született ott meg, hogy a sajátjában
meghalt.
Megölték.
Még pontosabban, meglökték.
Az úttestre lökték; keresztülgázolt rajta egy autó,
miközben a gyerek az iskolába tartott, egyik kezében
uzsonnazacskóval, a másikban a könyveivel.
A feketébe öltözött ember lökte meg.
Meg fogja tenni! Most rögtön! Ez lesz a büntetésem,
amiért megöltem a világomban: hogy lássam, amint
megölik ebben, anélkül hogy megállíthatnám az
eseményeket!
De a harcos egész életének mozgatója az embertelen
sors elleni harc volt – ez volt a ka-ja, ha így jobban
tetszik –, így hát gondolkodás nélkül elırelépett, mármár
ösztönszinten létezı, mélyen beépült reflexeknek
engedelmeskedve.
Közben egy szörnyő, egyben ironikus gondolat
villant az agyába: Mi van, ha magának a feketébe
öltözött embernek a testébe jutott? Mi van, ha
miközben elıresiet, hogy megmentse a fiút, azt fogja
látni, amint a tulajdon keze nyúlik ki és löki meg Jakeet?
Mi van, ha az uralom átvételének érzése csak
illúzió, és Walter végsı, vidám tréfájaként maga
Roland fogja megölni a fiút?