KING

Fölkapta Claudio Andolini egyik elejtett
automatáját.
– Hát ti mire vártok? – ordította Balazar. – Jézusom!
Egyétek meg ıket!
Berontott „Nagy" George Biondi és a másik a
raktárból. Amaz olaszul bömbölt valamit.
Roland az asztal sarkához kúszott. Eddie
fölegyenesedett, az ajtó felé fordult, és célba vette a
berohanókat. Tudja, hogy Balazar is ott van, hogy ıt
várja, de azt hiszi, kettınk közül most csak nála van
fegyver, gondolta Roland. Már megint egy ember, aki
kész érted meghalni, Roland. Milyen nagy gonoszságot
követtél el, hogy ilyen sok emberben kell ilyen szörnyő
hőséget felébresztened?
Balazar fölemelkedett, nem látta, hogy a harcos az
oldalába került. İt csak egyetlen dolog foglalkoztatta,
hogy végre elintézze az átkozott drogost, aki ezt a
pusztulást hozta a fejére. Ne! – szólt oda a harcos.
Balazar ránézett, és elhőlt az arca.
– A kurva – kezdte, és elfordította a Magnumot. A
harcos négyszer lıtt rá Claudio automatájával. Olcsó
kis vacak volt, nem sokkal különb egy játékszernél, a
tapintásától piszkos lett a keze, ám egy ilyen hitvány
embert talán épp ilyen hitvány fegyverrel illendı
megölni.
Enrico Balazar úgy halt meg, hogy arcára ráfagyott
az utolsó megdöbbenés.
– Szia, George! – mondta Eddie, és meghúzta a
harcos revolverének ravaszát. Ismét az a jólesı
dörrenés. Ebben a kicsikében nincsen rossz skuló,
gondolta Eddie diadalmámorban. Azt hiszem, a
jobbikat kaptam! George csak egyet lıhetett, mielıtt
Eddie lövedéke hátralökte a sivalkodó másikra, akit
úgy borított fel, akár egy tekebábut, de az az egy sem
talált. Eddie-nek az az eszelıs, de rendkívül
határozott érzése támadt, hogy Roland fegyverének
oltalmazó varázsereje van, mint egy talizmánnak.