KING

dugdostak egy-egy darabot a saját finom
vacsorájukból, majd az utolsó pillanatban elrántották
elıle, és közben természetesen kinevették. Detta
Walker világában (legalábbis az agyában) a Fejér
Ganyék csak kétféle dolgot csináltak a barna
asszonyokkal: megerıszakolták vagy kinevették ıket.
Esetleg mindkettıt egyszerre.
Már-már vicces volt. Eddie Dean az égi jármőben
tett utazása alatt látott utoljára marhahúst, Roland
pedig akkor, amikor megette az utolsó darab szárított
húst, Isten tudja, milyen régen. Ami a sört illeti...
kutatott az emlékezetében.
Tull.
Ott volt sör, Tullban. Sör és marhahús.
Istenem, de jó lenne egy sör! Fájt a torka, jólesett
volna egy kis sör, hogy enyhítse a fájást. De még jobb
lenne olyan asztin Eddie világából.
Távolabb húzódtak a nıtıl.
– Nem vagyok elég jó társaság az olyan fejér
srácoknak, mint tik? – károgta utánuk. – Vagy
talántán meg akarjátok rángatnyi egymás icipici fehér
gyertyácskáját?
Hátravetette a fejét, és visongva nevetett. Negyed
mérföldre onnan vijjogva csaptak a magasba a
sziklákról a konferenciázó sirályok.
A harcos leült, kezét a térde között lógatva, és
gondolkodott. Végül fölemelte a fejét, és azt mondta
Eddie-nek:
– Én legföljebb minden tizedik szavát értem.
– Én elırébb vagyok – felelte Eddie. – Minden
háromból kettıt megértek. Nem érdekes. Leginkább a
fejér ganyét variálja.
Roland bólintott. – Sok sötét bırő ember beszél így
ott, ahonnan jött? Mert a másik fele nem így beszél.
Eddie megrázta a fejét, és elnevette magát.
– Nem. És mondok neked valami vicceset – vagy
legalábbis én úgy tartom, hogy bizonyos szempontból