KING

csíkjai; a jobb csuklójától felkúsztak az alkarja
közepéig.
Megtett még egy mérföldet, kiitta a maradék vizet,
a tömlıt a másik mellé kötötte a derekára.
Vigasztalanul egyhangú volt a táj. Jobbra a tenger,
balra a hegyek, szétszabdalt bakancsa alatt a
kagylóhéjakkal telehintett szürke homok. A hullámok
jöttek-mentek. Kereste a homárszörnyeket, ám egyet
sem látott. Ment a semmibıl a semmibe, egy más
idıbıl való ember, aki elérte értelmetlen végét.
Valamivel dél elıtt ismét elesett, és tudta, hogy nem
bír föltápászkodni. Akkor hát ez az a hely. Itt. Ez a
vég.
Négykézláb állva fölemelte a fejét, mint egy kiütött
ökölvívó... és valamivel távolabb, talán egy, talán
három mérföldre (nehéz volt láztól lüktetı szemmel
megbecsülni a távolságokat a kietlen síkon)
megpillantott valamit. Valami állt a parton.
Mi az?
(három)
Nem érdekes.
(három a sorsod száma)
Álló helyzetbe kényszerítette magát. Valamit
károgott, valami könyörgésfélét, amelyet csupán a
körözı tengeri madarak hallottak (és milyen boldogan
vájják majd ki a szememet, gondolta, hogy fognak
örülni egy ilyen zamatos falatnak!), azután nekiindult,
csúnyán tántorogva, kísérteties hurkokat és
kanyarokat hagyva maga után.
Szemét nem vette le arról a valamirıl ott elöl, a
parton. Ha a haja a szemébe hullott, félresöpörte. A
valami nem közeledett. A nap elérte a zenitet, ahol
mintha túlságosan sokáig tartózkodott volna. Roland
azt képzelte, hogy ismét a sivatagban van, valahol az
utolsó telepes kunyhója
(minél több zenés zıdséget eszel, annál többet
tutúlsz)