KING

Nyugati Tenger valamelyik páncélozott szörnye
támadta meg; kétségbeesetten faggatja valami idegen
nyelven, miközben koponyáig föltépi az arcát.
De csupán tengeri madár volt, amelyet a reggeli
napban fénylı inggombjai csalogattak oda, és most
rémítı vijjogással hussant arrébb.
Roland fölült.
A keze pokolian, szakadatlanul lüktetett. A jobb
lába ugyancsak. Ujjai a kezén és a lábán egyaránt
ragaszkodtak hozzá, hogy megvannak. Ingének alsó
fele eltőnt; ami maradt, az inkább tőnt rongyos
mellénynek. Az egyik darabbal bekötötte a kezét, a
másikkal a lábát.
Tőnjetek el!, mondta teste hiányzó darabjainak. Már
csak kísértetek vagytok! Tőnjetek el!
Ez segített valamicskét. Nem sokat, csak
valamicskét. Valóban kísértetek voltak, ám igen
eleven kísértetek.
A harcos evett egy kis szárított húst. A szája
kevéssé kívánta, a gyomra még kevésbé, de azért
legyőrte. Amikor végzett, némileg jobban érezte
magát. Nem sok ennivalója maradt; nagyon
megfogyatkozott a készlete.
Pedig neki dolga volt.
Bizonytalanul feltápászkodott, körülnézett.
Madarak köröztek le-lebukva. Mintha senki sem lett
volna a világon rajta és a madarakon kívül. A
szörnyetegek eltőntek. Talán éjszakai lények, talán
dagálylények. Pillanatnyilag mindegy.
Az irdatlan tenger párás kék vonalban találkozott
az éggel, hogy hol, azt nem lehetett pontosan
meghatározni. A harcos az ámulattól egy hosszú
pillanatra megfeledkezett a fájdalomról. Még sohasem
látott ekkora vizet. Gyermekkorában persze hallotta a
tanáraitól – néhányuktól mindenesetre –, hogy a
tenger létezik; ám csakugyan látni ezt a végtelenséget,
ezt a döbbenetes vizet, annyi évi sivatagi vándorlás