KING

annyira elfordult a feje, hogy láthassa: senki sem áll
mögötte. A harcos ıszinte érdeklıdéssel figyelte,
hogyan beszél tovább, mert állapota miatt életének
voltak megváltoztathatatlan sajátosságai, például,
hogy ha valahová ment, akkor valakinek tolnia kellett.
Ám senki sem volt mögötte.
Senki az égvilágon.
Visszatekintett Eddie-re és a harcosra zavart,
értetlen, riadt sötét szemével, és most már
megkérdezte: – Hol vagyok? Ki tolt ide? Hogyan
lehetek én itt? Egyáltalán hogyan öltöztem föl, amikor
pongyolában néztem otthon a tizenkét órás híreket?
Ki vagyok én? Hol van ez? Maguk kicsodák?
Ki vagyok én?, ezt kérdezte, gondolta a harcos. A
gát átszakadt, elindult a kérdések áradata; ez várható
volt. De énszerintem még most sem tudja, hogy azt
kérdezte: „Ki vagyok én?"
Vagy hogy mikor tette föl a kérdést.
Mert még azelıtt volt.
Még mielıtt azt firtatta volna, hogy ık kik, elıbb azt
kérdezte, hogy ı maga kicsoda.
3
Eddie pillantása otthagyta a tolókocsis fekete nı
szép fiatal/öreg arcát, és megállapodott Rolandon.
– Hogyhogy nem tudja?
– Meg nem mondhatom. Azt hiszem, a sokk miatt.
– A sokk lökte vissza a nappalijába, ahonnan
elindult a Macy'sbe? Azt mondod, hogy az utolsó
emléke, amint ott ül pongyolásan, és hallgatja az
egyik fınözött hajú pasi dumáját arról a lököttrıl
Florida Keysben, aki felszögezte Christa McAuliff bal
kezét a viskója falára, a díjnyertes kardhaltrófeája
mellé?
Roland nem válaszolt.
– Ki az a Christa McAuliff? – szólt közbe a hölgy,
értetlenebbül, mint valaha. – İ is a Szabadságmenet