KING

felsóhajtott. – Jól van, de idı kell, amíg megszokom.
– Mindenképpen el kellett volna járnod a
szónoklattanra.
– A francba! – és a nı szeme villanásából megint be
kellett látnia, hogy sokkal több minden választja el
ıket a bırszínnél: két szigetrıl beszélgetnek
egymással. A közöttük levı víz az idı. Sebaj. A szó
ébren tartja a nı figyelmét. – Nem akarok vitatkozni
veled. Mindössze arra a tényre akarlak ráébreszteni,
hogy ébren vagy.
– Talán, legalábbis átmenetileg, képes vagyok a te
harmadik lehetıséged parancsainak megfelelıen
viselkedni, addig, amíg ez... ez a helyzet... fennáll, egy
dolgot kivéve: alapvetı különbség van aközött, ami
veled történt, és ami velem. Olyan alapvetı, olyan
nagy a különbség, hogy te nem is látod.
– Akkor mutasd meg.
– A te öntudatod folyamatos. Az enyémben
hatalmas őr van.
– Ezt nem értem.
– Úgy értem, te el tudsz számolni az idıdrıl –
mondta Odetta. – A történeted pontról pontra
folytatódik: a repülıgép, amikor az... az... ı behatolt...
Leplezetlen undorral biccentett a hegylábak felé. – A
kábítószer elrejtése, a vámosok, akik letartóztattak,
meg a többi. Fantasztikus történet, nem hiányzik
belıle semmi.
– Én viszont visszajöttem Oxfordból, várt – Andrew,
a sofıröm, és hazavitt. Megfürödtem és aludni
akartam – erısen fájt a fejem, és az alvás az egyetlen
gyógyszere, ha nagyon rákezdi. De már közeledett az
éjfél, és azt gondoltam, elıbb megnézem a híradót.
Néhányunkat elengedték, de jó sokan még a sitten
voltak, amikor eljöttünk. Azt akartam tudni, hogy az ı
esetük is megoldódott-e.
Megtörülköztem, fölvettem a pongyolámat, és
bementem a nappaliba. Bekapcsoltam a tévéhíradót.