KING

képzeled, hogy elég közel tudsz csábítani ahhoz a
tolószékhez.
– Minek? Nem értelek – mondta Roland, noha
tökéletesen értette.
Tılük talán ötszáz méterrel keletre és csaknem
százötven méterrel föntebbrıl két sötét szem figyelte
ıket merın, két szem, amely éppen annyira értelmes
volt, mint amennyire érzéketlen. Párbeszédüket nem
lehetett érteni, elfojtotta a szél, a hullámok és a
tenger harsogása a part alá vájt csatornában, ám
Dettának nem kellett hallania, amit mondanak,
anélkül is tudta, mirıl beszélnek. Nem volt szüksége
távcsıre, anélkül is látta, hogy a Nagyon Rossz Ember
mostanára Nagyon Beteg Ember lett, és a Nagyon
Rossz Ember talán szívesen elszórakozna még néhány
napot vagy akár néhány hetet egy lábatlan néger nı
kínzásával – ahogy a dolgok errefelé állnak, nehéz
más szórakozást találni –, de a Nagyon Beteg Ember
már csak egyet szeretne: elhúzni innen a savószín
seggét. Csak használja azt a varázsajtót és pucoljon
innét. Bár korábban nem pucolt sehová. Korábban a
Nagyon Rossz Ember nem volt másutt, mint az ı
fejében. Még most sem szívesen gondolt rá, milyen
volt, hogyan érezte magát, milyen könnyen hárította
el a Nagyon Rossz Ember az ı kísérleteit, amikor
karmolászva próbálta kilökni onnan, hogy ismét
önmaga legyen. Félelmetes volt. Szörnyő. És ami még
rosszabb: érthetetlen. Hogy pontosan mibıl is fakadt
a rettegése? Abból, hogy nem is a behatolás volt a
legfélelmesebb. Tudta, hogy megérthetné, ha
mélyebben magába tekintene, de nem akart. Egy ilyen
vizsgálódás esetleg olyan helyre vezethetné, mint
amitıl réges-régen rettegtek a tengerészek, egy helyre,
amely nem több és nem kevesebb, mint a világ
pereme, az a hely, amit a kartográfusok az ITTEN
KÉLGYÓK VAGYNAK szöveggel jelöltek. A Nagyon
Rossz Ember behatolásában az volt a legocsmányabb,