KING

Az eladó nem mozdult.
– Nincs is annyi – mondta a harcos. Nem lepıdött
meg túlságosan. Túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz
legyen. Álom.
– Ó, dehogy nincs Winchester 45-ösöm, van dosztig.
– Az eladó újabb lépést tett balra, még közelebb a
pénztárgéphez és a fegyverhez. Ha a fickó dilis, amit
az eladó, számítása szerint, néhány másodpercen
belül meg fog tudni, akkor hamarosan olyan flúgos
lesz, akinek extra nagy lyuk van a dereka táján. –
Csontig vagyok 45-ös lıszerrel. Azt akarom viszont
tudni, uram, hogy van-e papírja.
– Papír?
– Kézifegyverre szóló-fényképes engedély. Csak
akkor adhatok el önnek kézifegyverbe való lıszert, ha
van ilyen igazolványa. Ha engedély nélkül akar
muníciót venni, akkor át kéne fáradnia
Westchesterbe. A harcos üresen bámult rá. Egy szót
sem értett ebbıl az üres locsogásból.
Mortcipédiájának volt valami halvány fogalma arról,
hogy ez mit jelent, de Mort elképzelése túlságosan
ködös volt ahhoz, hogy megbízhasson benne. Mortnak
sohasem volt fegyvere. Másképp intézte ocsmány
munkáját.
A férfi ismét tett egy lépést bal felé, miközben a
szemét egyetlen pillanatra sem vette le a vevırıl, és a
harcos azt gondolta: Fegyvere van. Arra számít, hogy
bajt keverek... vagy talán azt várja, hogy bajt keverjek.
Kifogást akar, hogy lelıhessen.
Rögtönzés.
Eszébe jutottak az utcai kék-fehér kocsiban ülı
harcosok. Igen, harcosok, békefenntartók, olyan
emberek, akiknek az a kötelességük, hogy megóvják a
világot az arrébb mozdulástól. De ezek itt úgy néztek
ki – legalábbis arra a futó pillantásra –, mint akik
csaknem olyan puhák és figyelmetlenek, mint
mindenki más a lótuszevıknek ebben a világában;