KING

valószínőleg csak álom – túl szép ahhoz, hogy igaz
legyen –, de mégis...
– A kalmár. A... – Rövid szünet. – Az eladó.
O'Mearah és Carl Delevan összenézett.
– Fekete hajú? – kérdezte Delevan. – Köpcös? Ismét
rövid szünet. – Igen. A szeme barna. Az egyik alatt
apró sebhely.
Volt valami ebben az emberben... O'Mearah nem
tudta meghatározni, de még eszébe jutott késıbb,
amikor nem sok gondolkodnivalója maradt, akkor,
amikor már nem volt érdekes az arany
detektívjelvény, mert úgy alakult, hogy már azt is
kurva nagy csodának tarthatták, ha
megmaradhatnak az állásukban.
De évekkel késıbb elérkezett O'Mearah életében a
kinyilatkozatás kurta pillanata, amikor két fiával
ellátogatott a bostoni természettudományi
múzeumba. Volt ott egy gépezet – egy számítógép –,
amellyel amıbázni lehetett, és hacsak elsı lépésre
rögtön be nem ikszelte az ember a középsı mezınyt,
akkor a gép okvetlenül elkalapálta. De mindig tartott
egy kis szünetet, mintha épp végigvenné a lehetséges
lépéseket. O'Mearah és a fiai el voltak ragadtatva, bár
volt benne valami kísérteties... azután eszébe jutott
Kék Öltöny. Eszébe jutott, hogy Kék Öltöny is így
viselkedett. Vele beszélgetni olyan volt, mintha egy
robottal beszélt volna az ember.
Delevannak nem volt ilyen érzése, de kilenc évvel
késıbb, amikor tizennyolc éves, egyetemre készülı
fiával egy este moziba mentek, harminc perccel a film
kezdete után Delevan váratlanul talpra ugrott és
elbıdült: – Ez ı! Ez İ! Az a pasas a kurva kék
öltönyében! A pofa, aki ott volt Cle...
Valaki fölordított: Üljön már le ott elöl!, de nem
kellett sokat tépnie a száját: Delevan, akin volt vagy
harmincöt kiló túlsúly és erısen dohányzott, végzetes
szívrohamot kapott még mielıtt a lamentáló