KING

elıle valamit, de mivel a férje nem beszélt, a mama
sem szólalt meg, és Odetta rájött, hogy apjának a
múlt – azok a rokonok, azok a vörös földutak, azok a
boltok, azok a földpadlós kunyhók, amelyeknek
üvegezetlen ablakán függöny helyett egyetlen rongy
éktelenkedett, azok a fájó és sértı incidensek, azok a
szomszéd gyerekek, akiknek ruhája liszteszsákként
kezdte pályafutását – ugyanúgy el van temetve, ahogy
a halott fogat takarja el a tökéletes, vakító fehér
korona. Nem akart beszélni, talán nem tudott, talán
szándékosan ítélte magát emlékezetkiesésre; a korona
az ı életük volt a Central Park Southon, a Greymarlházban.
Minden más el volt rejtve az áthatolhatatlan
burok alá. Apja olyan jól védte a múltját, hogy nem
maradt repedés, amelyen át lehetett volna csúszni,
nem volt út a tökéletes korona alá bújtatott gáton túl
a kinyilatkoztatás kapujába.
Detta tudott dolgokat, de nem tudott Odettáról,
Odetta pedig nem tudott Dettáról, így a fogak olyan
tökéletesen zárultak, mint egy vár kapuja.
Odetta, akiben egyformán megvolt az anyja
szégyenlıssége és az apja rezzenetlen (bár
kimondatlan) keménysége, ezután egyetlenegyszer
merte tovább feszegetni a témát, amikor egy este a
könyvtárban arra célozgatott, hogy amit az apja
megtagad tıle, az az ı – igaz, sohasem ígért, de
megérdemelt – öröksége. Apja gondosan
összerázogatta a Wall Street Journal-t, becsukta,
összehajtotta, letette az állólámpa melletti asztalra.
Levette keret nélküli, acélszárú szemüvegét, és az
újságra helyezte. Azután ránézett, és csak annyit
mondott a vékony, szintre csontig száradtan vékony
fekete ember, akinek halántékáról már sebesen
hátráltak a szürke, szoros győrők, és halántékának
mélyülı horpadásaiban kitartóan lüktettek a vénák
gyengéd órarugói: - Én nem beszélek életemnek arról a
részérıl, Odetta, nem is gondolok rá. Nem lenne