KING

megmaradt szők helyen, ahogy a vér próbálja
szolgálni a szívet a koleszterintıl reménytelenül
eldugult ereken át.
Weaver megnézte a kocsi jobb oldalán a villogó
alatti számot. 744. Igen, ezt a számot adta meg nekik
az irányító.
A villogókat kikapcsolták, és minden kósernek
látszott, amíg ki nem nyílt az ajtó, és a vezetı ki nem
szállt. Kék ruhát viselt, idáig rendben, de nem azt a
fajtát, amelyikhez aranygombok és ezüstjelvény
dukál. A cipıje sem volt kincstári holmi, hacsak
Staunton és Weaver figyelme át nem siklott azon az
értesítın, amely arról szólt, hogy mostantól szolgálati
lábtyőt csak Guccitól lehet beszerezni. Ez viszont nem
valószínő. Az sokkal inkább, hogy ez az a krapek, aki
megdorgálta a belvárosi zsarukat. Rá se bagózott a
tülkölésre és az elhaladni próbáló vezetık
méltatlankodó kiabálására.
– A francba! – suttogta Andy Staunton.
Rendkívüli elıvigyázattal közelítsék meg, mondta az
irányító. Fegyvere van, és különösen veszélyes! A
diszpécserek rendszerint úgy beszélnek, mintha az
egész világon ık lennének a legunottabb emberek –
Andy Staunton szerint azok is –, és az a már-már
áhítatos hangsúly, amellyel a különösen szót kiejtette,
riasztócsengıként jelzett a tudatukban.
Négy éve, amióta a testületnél szolgált, elıször
húzta elı a fegyverét, és Weaverre pillantott, aki
ugyancsak pisztolyt rántott. Mindketten egy
csemegebolt elıtt álltak, harminc méterre a
metróállomás lépcsıjétıl. Elég régen ismerték
egymást, hogy összehangolódjanak, úgy, ahogy csak
rendırök és hivatásos katonák képesek. Szó nélkül
visszaléptek a csemegebolt ajtónyílásába, fegyverük
csövét az ég felé tartva.
– Földalatti? – kérdezte Weaver.
– Igen. – Andy gyors pillantást vetett a lejárat felé.