KING

Odetta azt gondolta, Ha én tudnék ilyet tenni, ha
ilyen bátor lehetnék, akkor életem végéig nem
kívánnék semmi mást. De az ilyesfajta bátorság
hiányzik belılem.
Olvasott a Parks-féle esetrıl, de eleinte nemigen
érdekelte. A dolog apránként indult. Nehéz lett volna
megmondani, pontosan mikor és hogyan ragadta meg
a képzeletét, hogyan kezdıdött az az elıször csaknem
néma fajindulás, amely megrázta a Délt.
Úgy egy évvel késıbb egy fiatalember, akivel többékevésbé
rendszeresen randevúzott, egyre többször
vitte magával a Village-be, ahol néhány fiatal
(fıképpen fehér) népdalénekes egy-két
meghökkentıen új dalt vett föl a mősorába – az
elcsépelt vén zöngemények mellett, amelyekben John
Henry kapja a szerszámot, és versenyre kel a
gızkalapáccsal (míg bele nem hal, lallala), és a
kegyetlen Bar'bry Allen nemet mond szerelemtıl beteg
udvarlójának (aztán belehal szégyenébe, lallala),
hirtelen megjelentek azok, amelyek arról szóltak,
milyen érzés koldus kirekesztettnek lenni, akirıl nem
vesznek tudomást a városban, milyen érzés, amikor
nem kapsz meg egy állást, amelyre alkalmas vagy,
csak azért, mert a bıröd nem a megfelelı színő,
milyen érzés, amikor Mr. Charlie megkorbácsol a
börtöncellában, mert a bıröd sötét, és merészeltél,
lallala, olyan helyre ülni egy F. W. Woolworths'
étteremben az alabamai Montgomeryben, ahová csak
a fehér népeknek szabad.
Akármilyen képtelenül hangzik, Odetta csupán
ekkor kezdett érdeklıdni a szülei meg az ı szüleik
meg az ı szüleik iránt. Sohasem olvasta a Gyökereket,
ı egy másik világban és idıben élt, sokkal elıbb,
mintsem a könyvet megírta vagy akár kigondolta
volna Alex Haley, Odettának ilyen képtelenül késın
kezdett elıször derengeni, hogy ıseit, nem is olyan
sok nemzedékkel korábban, láncra verve hozta ide a