KING

Komoly gondokat sejtek, tőnıdött egykedvően a
harcos.
A hullám visszavonult. A szörnyeteg leeresztette
ollóit, újabb lyukat hasított a harcos bakancsán, majd
úgy döntött, hogy a lábtyő viselıje sokkal ízletesebb,
mint ez a leszakított bırdarab.
– Dud-a-csum? – tudakolta, és kísérteties
sebességgel nyargalt feléje. A harcos úgyszólván
érzéketlen lábbal hátrált, mert fölfedezte, hogy a
teremtmény rendelkezik bizonyos értelemmel; talán
messzirıl cserkészte be odalent a parton,
elıvigyázattal, mert nem tudhatta, mi ı, és mi telhet ki
tıle. Ha a hullám nem locsolja ébrenlétre, a lény a
legmélyebb álmában akár az arcát is leszakíthatta
volna. Mostanra eldöntötte, hogy nem csupán ízletes,
de sebezhetı is; könnyő zsákmány.
Már csaknem utolérte a másfél méter hosszú,
harminc centiméter magas, megközelítıleg harmincöt
kilós teremtmény, amelyet éppúgy nem érdekelt semmi
a húsevésen kívül, mint gyermekkorának David
sólymát, ám nyoma sem volt benne a madárban tompa
csökevényként lappangó hőségnek.
Bal bakancsának sarka beleütközött egy homokból
kimeredı sziklába; megtántorodott, majdnem elesett.
– Dod-a-csok? – érdeklıdött a lény látszólag féltı
gondossággal, és a harcosra meresztette kocsányon
lengedezı szemét, miközben ollója elırenyúlt... azután
ismét hullám közeledett, az ollók Becsület Állásba
emelkedtek. Most azonban kissé megremegtek, és a
harcos rájött, hogy a hullám hangjára reagál, amely –
legalábbis némileg – elhalkult.
Hátrálva átlépte a sziklát, azután lehajolt, amikor a
hullám ırlı zúgással megtört a kavicsokon. A feje
néhány ujjnyira volt a teremtmény rovarszerő pofájától.
Az egyik olló könnyedén kivájhatta volna a szemét, ám a
remegı kinövések, amelyek olyannyira emlékeztettek
fölemelt öklökre, nem mozdultak a papagájszerő csır