KING

fehéreknek árújják a nagyon spéci cuccokat, de közbe
Harlembe éheznek a fivérek és nıvérek, és patkányok
rágják a gyerekejiket, én vagyok az igazi, te kurva, én
vagyok az igazi, én... én... én!
Öld meg, gondolta Odetta, de tudta, hogy nem
teheti.
Nem ölheti meg a boszorkányt, hogy ı maga tovább
éljen, ahogy a boszorkány sem ölheti meg ıt, hogy
aztán elhúzza a csíkot. Megfojthatják egymást,
miközben Eddie-t és azt,
(Rolandot, a Nagyon Rossz Embert)
aki kettejüket szólította, elevenen zabálják föl a
tenger szélén. Ez mindnyájuk végét jelentené. Vagy
megteheti, hogy
(szereti) (győlöli)
elengedi.
Odetta elengedte Detta torkát, ügyet sem vetve a
két kézre, amelyek veszekedetten markolták a gégéjét.
İ nem fojtogatott, hanem átölelte a másikat.
– Ne, te kurva! – sikoltotta Detta, ám ez a sikoly
végtelenül összetett volt, győlölet és hála keveredett
benne. – Ne, haggyá má, te csak haggyá...
Odettának nem maradt hangja, hogy válaszoljon.
Miközben Roland az elsı támadó homárszörnyet
rúgta félre, a második pedig nekiindult, hogy
megvacsorázzon Eddie-bıl, csak suttogni tudta a
boszorkány fülébe: – Szeretlek.
A kezek egy pillanatra gyilkos hurokká szorultak
össze... azután ellazultak.
Eltőntek.
Ismég fordulni kezdett kívülrıl befelé... és hirtelen
áldott módon egésszé vált. Most elıször azóta, hogy
egy Jack Mort nevő ember téglával fejbe dobott egy
gyermeket, aki csak azért lett áldozat, mert a fehér
taxis csak rájuk nézett és elhúzott (és az apja
büszkeségében nem volt hajlandó másikat leinteni,
nehogy másodszor is elutasítsák), ismét egésszé vált.