KING

(és itt-ott egy nagy adag fő) mámorában, csak ez
igazinak tőnt, nem pedig kelléknek holmi tökfej
önképéhez; olyan tárgy, amely sokéves kemény – és
talán életveszélyes – utat tudhat maga mögött.
A férfi intett a zsák felé, de nem mutatott rá. Nem
tudott rámutatni. Eddie rájött, miért csavart egy
piszkos ingdarabot a jobb kézfejére: néhány ujja
hiányzott.
– Vedd ki – mondta a férfi. – Vágd át a szalagot.
Próbáld nem megvágni magad. Könnyő lesz. Légy
óvatos, de siess. Nincs sok idı.
– Tudom – mondta Eddie, és letérdelt a homokba.
Ez nincs is. Ez az, ez a válasz. Ahogy Henry Dean, a
nagy bölcs és kitőnı drogos mondaná: Hipp-hopp,
kipi-kopp, fogd a kokót és minden jobb, az élet álom, a
világ hamis, hallgasd a Creedence-t, és jöhet a hasis.
Ez nincs is, csupán egy rendkívül eleven álom, így
a legjobb, ha hallgat, és viteti magát az árral.
Az fix, hogy nagyon eleven álom. A férfi
„tarisznyájának" cipzáráért nyúlt – az is lehet, hogy
tépızáras –, amikor észrevette, hogy cikcakkban
befőzött nyersbır zsineg tartja össze; itt-ott már
elszakadt, de gondosan újra összebogozták, olyan
apró csomóval, hogy át lehessen húzni a lyukakon.
Eddie meghúzta a laza csomót, a batyu szája
kinyílt, és a kést is megtalálta a legalján, egy kissé
nyirkos ingcafatba tekert lıszerek társaságában. Már
a markolata elegendı volt, hogy elálljon a lélegzete...
selymes szürkésfehér színezüst volt, cirkalmas
mintája vonzotta, magához mágnesezte a tekintetet...
Fájdalom hasított a fülébe, harsogott a
koponyájában, pillanatnyi vörös felhıt borított a
szemére. Ügyetlenül átesett a nyitott tarisznyán,
egyenesen a homokra, és fölbámult a levágott orrú
bakancsot viselı, sápadt férfira. Ez nem álom. A
haldokló arcban lángoló kék szempár igazi volt.
– Késıbb csodáld, fogoly – mondta a harcos. – Most