KING

és a pihenıállomás között, ahol a fiú
(a te Izsákod)
várta, hogy ı eljöjjön.
Térde megbicsaklott, kiegyenesedett, megbicsaklott,
megint kiegyenesedett. A haja ismét a szemébe
hullott, de már nem bajlódott azzal, hogy félresöpörje;
nem volt hozzá ereje. Nézte a tárgyat, amely keskeny
árnyékot vetett a hegyvidék felé, és csak ment tovább.
Most már fölismerte, még ilyen lázasan is. Egy ajtó
volt.
Alig negyed mérföldre volt csak a céljától, amikor a
térde ismét felmondta a szolgálatot, és Roland ezúttal
nem tudott kiegyenesedni. Elesett, jobb keze
végigsöpört a szúrós homokon és a kagylóhéjakon,
ujjcsonkjai szinte sikítottak, amikor felszakadt rajtuk
a friss var, és megint vérezni kezdtek.
Így hát mászott. Mászott, fülében a kitartóan
ágaskodó-visszavonuló Nyugati Tenger harsogásával.
Könyökét és térdét használta, teknıket vájt a
homokba a dagályvonalat jelzı piszkoszöld
hínárgubancok fölött. Gondolta, hogy a szél még
mindig fújhat – fújnia kellett, mivel továbbra is kikirázta
a hideg –, ám nem hallott más hangot, mint a
tulajdon érdes zihálását, ahogy a levegı ki-be járt a
tüdejébe.
Az ajtó közeledett.
Közeledett.
És mikor ezen a hosszú, lázálomszerő napon
délután háromra járt az idı, és a bal oldalon nyúlni
kezdett az árnyéka, végre odaért. Lezöttyent, fáradtan
nézte.
Két méter magas volt, és mintha tömör vasfából
készült volna, bár a legközelebbi vasfa innen legalább
hatszáz mérföldnyire nıtt, ha nem távolabb. A
kilincse talán aranyból készülhetett, és cizellált figura
díszítette, amelyben Roland egy idı után felismerte a
pávián vigyorgó pofáját.