KING

fölfelé húzódó és lefelé nyúló ráncos vadhús
(természetesen mostanra teljesen meggyógyult, Henry
alig sántított... kivéve, ha veszekedtek; akkor mindig
rosszabbodni látszott a sántítása), hogyan üldözte
mindaz, amirıl Henry lemondott ımiatta, és hogyan
üldözte egy sokkal gyakorlatiasabb aggály is: Henry
nem bírná ki élve az utcán. Olyan lenne, mint a nyúl
a tigrisektıl hemzsegı ıserdıben. Henry, ha a maga
lábára kellene állnia, nem egészen egy hét alatt a
börtönben vagy a Bellevue Kórházban találná magát.
Ezért hát könyörgött, és Henry végül megtette neki
azt a szívességet, hogy maradt, és hat hónappal
késıbb Eddie is áttért a tőre. Ettıl kezdve
folyamatosan és feltartóztathatatlanul ereszkedı
csigavonalban zajlott az élet, amelynek végén Eddie
elutazott a Bahamákra, és Roland hirtelen
beavatkozott az életébe.
Egy Rolandnál szemlélıdıbb hajlamú és kevésbé
gyakorlatias ember talán megkérdezte volna
(magában, de lehet, hogy fennhangon): Miért ezt?
Miért ezzel az emberrel kezdte? Miért egy ilyennel,
akitıl gyengeségre, különcségre, sıt bukásra lehet
számítani?
A harcos nemhogy nem tette föl a kérdést; még csak
fıl sem merült az agyában. Cuthbert megkérdezte
volna; ı mindent megkérdıjelezett, megmérgezték a
kérdések, kérdéssel a száján halt meg. Mára
elmentek, mind elment. Meghaltak Cort utolsó
harcosai, az ötvenhat fıvel induló osztály tizenhárom
túlélıje. Roland kivételével. İ volt az utolsó harcos,
aki csökönyösen ment tovább egy mind áporodottabb,
terméketlenebb és üresebb világban.
Tizenhárom. Eszébe jutott, mit mondott Cort, egy
nappal a bemutatási szertartás elıtt. Gonosz szám.
Másnap, harminc év óta elsı alkalommal, Cort nem
jelent meg a szertartáson. Utolsó tanítványai
odamentek a kunyhójához, elıször, hogy a lábához