KING

Eddie egy kicsit arrébb fordította a szemét, és látta,
hogy a nap hosszú, arany ösvényt fest a tenger vizére.
Mennyi lehet? Négy óra? Olyantájt. A naplemente hét
körül várható.
Elıbb lesz sötét, mintsem a dagályon kellene
aggódnia.
Amikor eljön az alkony, a homárszörnyek
elıkászálódnak a hullámokból; kérdezısködve
felmásznak a partra, ahol ı tehetetlenül, összekötözve
hever, azután széttépik.
7
Ez az idı végtelenséggé nyúlt Eddie Dean számára.
Maga az idı fogalma sem más, csak egy vicc. Még a
besötétedéskor várható iszonyat is elhalványodott,
amikor lábainak kényelmetlen lüktetése elıbb
fájdalommá, majd üvöltı kínná erısödött. Ellazította
izmait, ettıl minden csomó megfeszült, és amikor már
a fulladás határán járt, valahogy ismét sikerült
felhúznia a sarkát, amivel enyhített a nyomáson,
cserébe némi levegıhöz jutott. Már nem hitte, hogy
kibírja sötétedésig. Eljöhet az az idı, amikor
egyszerően nem lesz képes fölemelni a sarkát.