KING

túloldalon minden megdermed.
A filmbıl fénykép lett.
Mostanra csupán a kerekek kettıs nyomát lehetett
látni, amely a semmiben, a homokon kezdıdött, és
addig húzódott, ahol a kocsi éppen állt.
– Kérem, nem magyarázná el valaki, hogy ki vagyok,
és hogyan kerültem ide? – kérdezte a tolószékes nı,
majdnem könyörögve.
– Hát egyet mondhatok, Dorothy – válaszolta Eddie.
– Már nem vagy Kansasban.
A nı szeme telefutott könnyel. Eddie látta, miként
igyekszik visszatartani a sírást, de nem ment. Zokogni
kezdett.
Eddie dühösen (és önutálattal) fordult vissza a
feltápászkodó harcoshoz, aki most indult el a késéért.
Nem a síró hölgyhöz.
– Mondd meg neki! – üvöltötte Eddie. – Te hoztad
ide, akkor mondd is meg neki, haver! – Majd
pillanatnyi hallgatás után, fojtottabban hozzátette: –
Azután nekem is mondd meg, hogyhogy nem
emlékezik önmagára!
4
Roland nem válaszolt. Nem azonnal. Lehajolt, jobb
kezének megmaradt két ujjával megfogta a kés nyelét,
nagy elıvigyázattal áttette a baljába, azután a
fegyverövön lógó tokba csúsztatta. Még mindig azzal
viaskodott, amit a hölgy elméjében tapasztalt. Eddievel
ellentétben a nı harcolt, vadmacskaként harcolt
attól a pillanattól, hogy Roland elırelépett, egészen
addig, amíg át nem gurultak az ajtón. A harc abban a
pillanatban elkezdıdött, amint a hölgy megérezte az ı
jelenlétét. Nem volt fáziskésés, mert a hölgy nem volt
meglepve. Roland észlelte, noha egyáltalán nem
értette. A nı nem csodálkozott az agyába hatoló
idegenen, azonnali dühvel, félelemmel reagált, és
nyomban le akarta rázni magáról. Gyızelemrıl nem is