KING

– Ne az én rohadt karommal törıdj! – mondta a fakó
jelenés. – Vedd le az ingedet, szabadulj meg a
tasakoktól!
Eddie hallotta a hullámokat; hallotta az akadályt
nem ismerı szél magányos huhogását; látta a
haldokló ırültet és az egyedülvaló kietlenséget; ám
ezen túl is hallotta a leszálláshoz készülı utasok
mormolását és a kitartó, tompa dörömbölést az ajtón.
– Mr. Dean! – ez a hang, egy másik világból jön,
gondolta. Nem is igazán kételkedett benne, csak
próbálta beleklopfolni a fejébe, úgy, ahogy a szöget
verné bele egy vastag mahagónideszkába. – Most már
valóban...
– Hagyd itt, késıbb érte jössz – károgta a harcos. –
Istenek, hát nem érted, hogy itt beszélnem kell? Fáj!
És nincs is idınk, idióta!
Voltak emberek, akiket Eddie megölt volna egy ilyen
szóért... de volt egy olyan elképzelése, hogy ugyancsak
csipkednie kellene magát, ha ezt az embert akarná
megölni, még akkor is, ha szívességet tenne neki vele.
Ám megérezte annak a kék szempárnak az
igazságát; minden kérdés elhamvadt eszelıs
ragyogásában.
Elkezdte kigombolni az ingét. Elsı ösztöne az volt,
hogy egyszerően csak tépje le, mint Clark Kent,
amikor Lois Lane-t kikötözték a sínhez, vagy micsoda,
ám a való életben ez nem megy; elıbb-utóbb
magyarázatot kell adnia a hiányzó gombokra. Így hát
sorra bújtatta ki a gombokat a lyukakból, miközben
mögötte tovább verték az ajtót.
Kirángatta az inget a farmerjából, a földre dobta,
föltárva a mellét keresztezı ragtapaszokat. Úgy nézett
ki, mint aki éppen súlyos bordatörésbıl lábadozik.
Hátrasandított, és egy nyitott ajtót látott... amely
legyezı alakú nyomot rajzolt a part szürke
homokjába, amikor valaki – feltételezhetıen a
haldokló – kinyitotta. Az ajtón túl pedig az elsı