KING

hat – nem, hét – ember fel volt öltözve. Körülötte
álltak, győrőbe zárták. Hárman – nem, négyen –
cigarettáztak.
Eddie szeretett volna izegni-mozogni. Eddie
szeretett volna felugrani.
Eddie nyugodtan, ernyedten ült, a körülötte álló
embereket olyan derős érdeklıdéssel bámulta,
mintha nem reszketett volna egy kis anyagért, mintha
nem reszketett volna a közönséges klausztrofóbiától.
A másik volt az oka, bent az agyában. Elıször
megrémült a másiktól. Most hálát adott Istennek,
amiért ott van.
Lehet, hogy a másik beteg, akár haldokolhat is, de
még mindig elég acél maradt a gerincében, hogy
kölcsönadhasson belıle egy majrés, huszonegy éves
kábítószeresnek.
– Nagyon érdekesek ezek a vörös jelek a mellén –
mondta az egyik vámos. Cigaretta lógott a szája
sarkában. A mellzsebében egész dobozzal volt. Eddie
úgy érezte, ha kivehetne vagy ötöt abból a dobozból,
telerakná velük a száját saroktól sarokig, valamennyit
meggyújtaná, és letüdızné a füstjüket, rögtön
felvidulna a kedve. – Mintha csíkok lennének. Mintha
ideragasztottál volna valamit, Eddie, azután hirtelen
úgy döntöttél volna, hogy az lesz a legokosabb, ha
letéped és megszabadulsz tıle.
– Valamilyen allergiát szedtem föl a Bahamákon –
válaszolta Eddie. – Ezt már mondtam. Úgy értem, ezt
már átvettük párszor. Igyekszem megırizni a
humorérzékemet, de egyre nehezebben megy.
– Bazd meg a humorérzékedet – mondta vadul egy
másik, és Eddie fölismerte a hangszínt. İ maga is így
beszélt, ha fél éjszakát várakozott valakire a
hidegben, és az illetı nem jött. Mert ezek ugyancsak
narkósok. Az egyetlen különbség, hogy nekik az
olyanfajták, mint Henry és ı, jelentik a narkót.
– És mi az a lyuk a hasadon? Az honnan van,