KING

Crowvagonnal.
– Az meg mi?
A nı hitetlenül, már-már megvetıen nézett rá.
– Hol éltél te, Eddie? Óvóhelyen?
– Én más idıbıl jöttem – válaszolta a fiú. –
Megkérdezhetem, mennyi idıs vagy, Odetta?
– Elég öreg ahhoz, hogy szavazhassak, de nem elég
öreg a nyugdíjbiztosításhoz.
– Azt hiszem, most a helyemre tettél.
– De remélem, gyengéden – mondta Odetta, és
olyan sugárzóan mosolygott, hogy Eddie ismét
libabırös lett.
– Én huszonhárom éves vagyok – mondta –, de
1964-ben születtem, ugyanabban az évben, amelyben
te éltél, amikor Roland elragadott.
– Butaság!
– Nem. Engem 1987-bıl vett el.
– Nohát – mondta a nı egy pillanatnyi hallgatás
után –, ez kétségtelenül alátámasztja érveidet az itteni
realitás mellett, Eddie.
– Az a Jim Crow-vagon... az volt az, amelyikben a
feketéknek kellett utazniuk?
– Négereknek! – helyesbített a nı. – Kissé goromba
dolog négereket feketéknek nevezni, nem gondolod?
– Pedig 1980-tól így nevezitek magatokat –
válaszolta Eddie. – Amikor kicsi voltam, egy fekete
srácot lenégerezni felért egy hadüzenettel. Majdnem
annyi, mintha azt mondtad volna, hogy nigger.
A nı kétkedve nézte egy darabig, azután ismét
megcsóválta a fejét.
– Akkor mesélj nekem a tégláról.
– Az anyám legfiatalabb húga ment férjhez – kezdte
Odetta. – A neve Sophia, de a mamám mindig Kék
Nıvérnek hívta, mert Sophiának ez volt a kedvenc
színe. „Vagy azt képzeli, hogy ez a kedvence",
mondogatta az anyám. Ezért már akkor Kék
Nénémnek hívtam, amikor még nem is ismertem. A