KING

kisegítette a székbıl. Odavitte egy tőrhetıen sima
foltra, elhozta a székbıl a hát- és az üléspárnákat,
majd betömködte ıket Odetta alá.
– Istenem, milyen jó érzés kinyújtózni – sóhajtotta
Odetta. – Csak... – elfelhısödött a homloka. – Folyton
arra a másik emberre, Rolandra kell gondolnom, hogy
ott van egyes-egyedül, és így nem tudok igazán örülni.
Eddie, kicsoda ez az ember? Micsoda? És – tette hozzá
– miért kiabál olyan sokat?
– Csak ilyen a természete – felelte Eddie, és gyorsan
elment követ győjteni. Roland szinte sose kiabált.
Sejtette, hogy részben a reggeli kirohanás miatt –
FRANCBA a töltényekkel! – gondolta így, a többi
azonban hamis emlék: azzal az idıvel kapcsolatos,
amelyben a nı Odettának hitte magát.
Három homárt ölt meg, ahogy a harcos utasította,
és annyira lekötötte a harmadik, hogy alig volt
érkezése kitérni a jobbról érkezı negyedik elıl. Látta,
hogyan kattannak az ollók azon a helyen, ahol egy
pillanattal elıbb még az ı lába volt, és a harcos
hiányzó ujjaira gondolt.
Miközben a napfény maradéka megfakult a
látóhatáron, száraz rızsetőzön – a csorba domboknak
és a dúsabb növénytakarónak megvolt az az elınye,
hogy könnyebben és gyorsabban lehetett tüzelıt
győjteni – megsütötte az ételt.
– Nézd, Eddie! – kiáltotta Odetta, és fölfelé mutatott.
Eddie odanézett, és látta, egyetlen csillag ragyog az
éjszaka keblén.
– Hát nem gyönyörő?
– De igen – felelte, és hirtelen, minden ok nélkül
szemét elfutotta a könny. Hol volt ı, egész átkozott
életében? Hol volt, mit csinált, ki volt vele, és miért
érzi hirtelen olyan retkesnek, olyan mérhetetlenül
mocskosnak magát?
Odetta fölemelt arca félelmetesen, ellenállhatatlanul
gyönyörő volt ebben a fényben, ám errıl a szépségrıl