KING

A nı mosolygott, és Eddie úgy érezte, hogy az egész
világ általa mozog, érette mozog, és arra gondolt,
Kérlek, Istenem, nekem sosem volt sok mindenem,
kérlek, ne vedd el tılem még egyszer! Kérlek!
A nı átvette a homárt, mulatságosan fintorgatta az
orrát, és fölnézett.
– Muszáj?
– Csak egy csipetet – felelte a fiú.
– Azóta se ettem kagylót – mondta Odetta.
– Tessék?
– Hát nem mondtam?
– Lehet, hogy mondtad – hagyta rá Eddie, és
idegesen fölnevetett. Egyszerre fenyegetıen megnıtt a
tudatában a harcos figyelmeztetése, hogy nem szabad
elárulni Odettának a másik létezését.
– Egy este, amikor tíz- vagy tizenegy éves voltam,
kagylót vacsoráztunk. Utáltam az ízét, olyan volt,
mint az apró gumilabda, és késıbb kihánytam az
egészet. Sohasem ettem azóta. De... – sóhajtott. –
Ahogy te mondanád, eszem egy csipetet.
Pont úgy tett egy darabot a szájába, ahogy a
gyerekek veszik be a kanalas gyógyszert, amelyrıl
tudják, hogy pocsék az íze. Elıször lassan rágta,
azután gyorsított. Lenyelte. Újabb darabot tépett.
Rágott, nyelt. Újabb darab. Most már valósággal falta.
– Hó, lassíts! – mondta Eddie.
– Ez másik fajta lehet! Hát persze, errıl van szó! –
ragyogva pillantott Eddie-re. – Arrébb jöttünk a
tengerparton, ez egy másik fajta! Úgy látszik, erre
nem vagyok allergiás! Nem is olyan pocsék, mint a
korábbi... pedig igyekeztem magamban tartani, ugye?
– Lefegyverzıen nézett rá. – Nagyon igyekeztem.
– Igen. – Eddie úgy hallotta önmagát, mint egy
nagyon távoli rádióadó bemondóját. Azt hiszi, hogy
mindennap evett, azután pedig kihányta. Azt hiszi,
ezért gyenge. Magasságos Mindenható! – Igen, nagyon
igyekeztél.