KING

halottaskocsiról.
Azzal tovarúgtatott, orrát távoli tüzet szimatoló
kutyaként szúrva a levegıbe, egyik kezében
szatyorral, a másikban jegytömbbel (a belıle
meredezı beszállókártyák sokaságából azt hitte volna
az ember, hogy a delnı a földteke nagy részét
átrepülte, minden megállónál váltogatva a gépeket).
– Egy újabb hölgy, aki nem fog még egyszer
Deltagépen repülni – morogta Susy.
– Az se érdekel, ha a Superman sliccében repül –
felelte McDonald. – İ volt az utolsó?
Jane elrohant, végignézte a komfortosztály üléseit,
azután bedugta a fejét a fıkabinba. Kihalt. Visszajött,
jelentette, hogy a gép üres.
McDonald az ajtó felé fordulva látta, hogy két
egyenruhás vámos könyökli át magát a tömegen;
egyfolytában elnézést kértek, noha egyszer se
fordultak hátra, hogy megnézzék, kit löktek éppen
félre. Az utolsó áldozat az öreg hölgy volt, aki elejtette
a jegytömbjét. Papírok kerengtek-szálltak körülötte, ı
pedig dühös varjúként károgott a fináncok után.
– Jól van – mondta McDonald –, maguk, fiúk,
megállnak ott.
– Uram, mi a Szövetségi Vámhivatal tisztjei...
– Ez helyes, örülök maguknak, boldog vagyok, hogy
ilyen gyorsan ideértek. Most pedig álljanak meg ott,
ahol vannak, mert ez itt az én gépem, és az a fickó az
egyik madaram. Ha egyszer leszállt a géprıl és kilép a
folyosóra, akkor a maguk madara, és olyan paprikást
fızhetnek belıle, amilyent akarnak. – Biccentett
Deere-nek. – Adok a kurafinak még egy lehetıséget,
azután betörjük az ajtót.
– Részemrıl mehet – válaszolta Deere.
McDonald a tenyere élével rácsapott az ajtóra, és
beordított: – Kifelé, barátom! Utoljára kérem!
Semmi válasz.
– Hát jó – mondta McDonald. – Lássunk neki.