KING

legyél a dolgodban – mondta Wilson –, de minden
rendben lesz.
Eddie nem tudta, rendben van-e minden vagy sem,
de még egy oka volt a klotyóra menni, mielıtt
kigyulladna a BIZTONSÁGI ÖVEKET KÉRJÜK
BEKAPCSOLNI jelzés. Minden kísértés ellenére – és a
legutolsó éjszaka nem kísértés volt, de ırjöngı éhség
– sikerült megıriznie az utolsó morzsácskát abból,
amit a sápatag lény volt olyan vakmerı Kínai
Fehérnek nevezni.
Nassauból jövet nem olyan a vámvizsgálót, mintha
Haitiról, Quincónból vagy Bogotából jönnénk, de azért
figyelik az utasokat. Erre kiképzett emberek. Eddienek
minden létezı sanszra szüksége van, amit össze
tud szedni. Hacsak kicsit is sikerül megnyugodnia,
csak egy kicsit, akkor ez lehet az egyik eszköz,
amellyel csúcsformába hozhatja magát.
Fölszippantotta a port, lehúzta a klotyón a
visszamaradt papírdarabot, azután kezet mosott.
Természetesen, ha megcsinálod, nem tudsz többé
róla, igaz?, gondolta. Nem. Nem fog. Nem is érdekli.
Visszafelé a helyére észrevette, hogy a stewardess,
aki az italt hozta, még nem végzett az utasokkal. A
lány rámosolygott. İ visszamosolygott, leült,
becsatolta a biztonsági övet, elıvette a repülıgépen
osztogatott újságot, lapozott egyet, nézte a képeket és
a szavakat. Egyik sem érdekelte. Az az acélkábel egyre
feszült a gyomrában, és amikor csakugyan kigyulladt
a BIZTONSÁGI ÖVEKET KÉRJÜK BEKAPCSOLNI
jelzés, a kábel leírt még két hurkot, és tovább szorult.
A heroin már hatott – a szipogás is azt bizonyította
–, ám Eddie még nem volt biztos benne, hogy tényleg
érzi.
Egy dolgot érzett, röviddel földet érés elıtt, megint
egy olyan idegesítı kihagyást... rövid volt, de
félreérthetetlen.
A 727-es megdılt a Long Island-i öböl fölött, és