KING

– Veled menjek? – kérdezte végül zavartan. – Veled
menjek! Szentséges ég, most már tényleg hallottam
mindent. A mindenségességes mindent! A múltkor
annyira ragaszkodtál a maradásomhoz, hogy még a
torkod elvágatását is megkockáztattad. Ez
alkalommal azt akarod megkockáztatni, hogy valami
az ı torkát harapja el!
– Az talán már megtörtént – mondta Roland, noha
tudta, hogy nem így van. A hölgy megsebesülhetett,
de nem volt halott.
Sajnos, ezt Eddie is tudta. Egy hét vagy tíz nap
kábítószer nélkül feltőnıen kiélesítette az elméjét. –
Tudod, hogy nem így van! – mutatott az ajtóra. – Ha
meghalt volna, ez a rohadék ajtó eltőnik! Hacsak nem
hazudtál, mikor azt mondtad, hogy mindhármunkra
szükség van.
A lejtı felé akart fordulni, de Roland szeme fogva
tartotta.
– Jól van – mondta a harcos. A hangja majdnem
olyan lágy volt, mint amikor elbeszélt a győlölködve
rikácsoló Detta mellett a valahol hátul csapdába esett
nıhöz. – Él. Ha viszont így van, miért nem válaszol a
hívásaidra?
– Hát... az egyik olyan macskaféle elvihette. – Eddie
hangjából hiányzott a meggyızıdés.
– Egy macska megöli, eszik belıle, amennyit akar,
a maradékot pedig otthagyja. Legföljebb elrejtené
valahol a testet, hogy éjszaka visszajöjjön és felfalja,
amit a nap nem bomlasztott fel. De ha ez lenne a
helyzet, az ajtó eltőnt volna. A macskák nem olyanok,
mint némelyik rovar, amelyek megbénítják az
áldozatukat, hogy késıbb egyék meg. Ezt te is tudod.
– Ez nem szükségképpen igaz! – felelte Eddie. Egy
pillanatra hallani vélte Odetta hangját:
Mindenképpen el kellett volna járnod szónoklattanra,
Eddie, de félretolta a gondolatot. – Megtámadhatta egy
macska, ı pedig talán megpróbálta lelıni, de az elsı