KING

– Velem ne törıdj. Én jól vagyok. Etesd meg. Azt
hiszem, most fog enni. És neked szükséged van az
erejére.
– Roland, mi van, ha csak tetteti, hogy...
A harcos türelmetlenül legyintett.
– Semmit sem tettet. Tudom, és te is tudod. Benne
van az arcában. Etesd meg, atyád szerelmére, és amíg
eszik, gyere vissza hozzám. Most minden perc számít.
Minden másodperc.
Eddie fölállt, de a harcos visszahúzta a baljával.
Betegségében is megmaradt az ereje.
– Semmit se mondj neki a másikról! Akármit mond,
akárhogy magyaráz, ne mondj ellent neki!
– Miért?
– Nem tudom. Csak azt, hogy az nem jó. Most
cselekedj, ahogy mondtam, és ne vesztegess el több
idıt!
Odetta a székében ülve nézte a tengert, szelíd,
tőnıdı csodálkozással. Amikor Eddie megkínálta az
elızı esti homárból maradt hússal, a lány hálásan
elmosolyodott. – Én megenném, ha bírnám – mondta
–, de hát tudod, mi fog történni.
Eddie, akinek fogalma sem volt, mirıl beszél, csak
vállat vonhatott és azt felelhette: – Pedig nem ártana
még egyszer megpróbálni, Odetta. Tudod, hogy enned
kell. Olyan gyorsan kell haladnunk, ahogy erınkbıl
telik.
A nı elnevette magát, megérintette a kezét. Mintha
elektromos áram futott volna végig a fiún. İ volt az,
Odetta. Eddie éppen olyan jól tudta, mint Roland.
– Úgy szeretlek, Eddie! Olyan keményen igyekszel.
Olyan türelmes vagy. İ is az – biccentett a harcos
felé, aki a sziklának támasztva feküdt, és ıket nézte –,
de ı túl kemény a szeretethez.
– Ja. Nem is tudom.
– Még egyszer megpróbálom.
– A te érdeked.