KING

lüktetett, mintha rácsapott volna egy kalapáccsal.
Megfeszítette a kezét, anélkül hogy a szemét
kinyitotta volna. Semmi fájdalom. Semmi lüktetés.
Semmi kék bombázószem. Ami a kikapcsolást illeti,
azt részint az elvonási tünetek okozzák, részint egy
rendes adag abból a valamibıl, amit a nagy orákulum
és kitőnı satöbbi bizonyára csempészmélabúnak
nevezne.
De én akkor is elalszom, gondolta. Erre mit
mondasz?
Zsinegrıl szabadult léggömbként úszott elé Henry
arca. Ne aggódj, mondta Henry. Minden rendben lesz,
öcsi. Elrepülsz Nassauba, bejelentkezel az Aquinasba,
jön oda egy ember péntek éjjel. Az egyik jó fiú. Majd ı
gatyába ráz, hagy ott annyi anyagot, amivel elleszel a
hétvégén. Vasárnap este hozza a kokót, te meg
odaadod neki a széf kulcsát. Hétfın reggel
végigcsinálod, amit Balazar mondott. Ez a fickó veszi a
lapot, tudja, hogy megy. Hétfı délben elrepülsz, és a te
becsületes arcoddal gyerekjáték lesz átjutni a vámon,
azután a Sparksban eszünk egy sültet, mielıtt
lemenne a nap. Tuti balhé lesz az egész, öcsi, tuti
balhé.
Amibıl csak a balhé lett igaz.
Az a baj, hogy ı meg Henry úgy voltak egymással,
mint Charlie Brown meg Lucy. Az egyetlen különbség,
hogy Henry néha leadta a labdát, így Eddie
belerúghatott – nem gyakran, de néha. Eddie az egyik
heroinos révületében gondolt is rá, hogy írni kellene
Charles Schultznak egy levelet. Kedves Mr. Schultz,
írná. Nem helyes, hogy Lucy az utolsó pillanatban
MINDIG elveszi a labdát. Néha ott kéne hagynia. De
nem úgy, hogy Charlie Brown kiszámíthassa, érti?
Néha zsinórban otthagyná háromszor-négyszer
egymás után, azután egy hónapig semmi, majd
megint egy, aztán három vagy négy napig semmi,
innen már tudja követni. Ez TÉNYLEG kicsinálná a