KING

után, ezt nehéz volt felfogni... még ránézni is.
Hosszan, elbővölve bámulta, kényszerítette magát,
hogy csakugyan lássa, csodálatában kínjairól is
elfeledkezett egy idıre.
De reggel volt, és neki még mindig voltak
elintéznivalói.
Farzsebében az állkapocs után tapogatózott,
óvatosan csúsztatta feléje jobb tenyerét, nem akarta,
hogy ujjcsonkjai beleütközzenek, ha még ott van, és a
sebesült kéz szüntelen szepegése sikoltássá
erısödjék.
Megvolt.
Rendben.
Lássuk a következıt.
Ügyetlenül kicsatolta fegyveröveit, lefektette ıket
egy napsütötte sziklára. Kivette a pisztolyokat,
kifordította a tárakat, kiürítette a hasznavehetetlen
töltényeket, majd elhajította ıket. Egy madár fölfigyelt
a villanásra, lecsapott az egyikre, csırébe kapta,
azután elejtette, és elszállt.
A fegyvereket is meg kell tisztítania, jóval elıbb
kellett volna, de mivel ezen vagy bármely más világon
csupán bunkónak használható egy kézifegyver lıszer
nélkül, ezért mindenekelıtt a fegyveröveket fektette a
térdére, és gondosan végigfuttatta bal kezét a bırön.
Mindkettı nyirkos volt a csattól odáig, ahol
keresztezték a csípıjét; onnantól száraznak tőntek.
Gondosan eltávolította a töltényeket a száraz részbıl.
Jobb keze mindegyre próbálta végezni a dolgát, a
fájdalom ellenére folyton megfeledkezett
csökkentértékőségérıl; Rolandnak úgy kellett
minduntalan visszafektetnie a térdére, mint ahogy egy
túlságosan ostoba vagy csökönyös kutyának adják ki
a „feküdj" parancsot. A fájdalomtól megzavarodva
néha már-már odacsapott neki.
Komoly gondokat sejtek, vélte ismét.
Csüggesztıen apró kupacba tornyozta a