KING

megakadt volna a könyörtelen, kopár csúcsokban,
azután föléjük emelkedett.
A napfénybe tartotta az arcát, lehunyta a szemét,
elmosolyodott. Megette a szárított hús maradékát.
Jól van, gondolta. Most olyan ember vagyok, akinek
nincs ennivalója, és híján van két ujjnak meg egy
lábujjnak, amellyel született; olyan harcos vagyok, aki
nem tudja használni a lıszerét; megbetegített egy
szörnyeteg harapása, és nincs gyógyszerem; ha
szerencsém van, még egy napig kitart a vizem; talán
még tucatnyi mérföldet mehetek, ha a végsıkig
hajszolom magam. Röviden, olyan ember vagyok, aki
mindennek a végére ért.
Merre menjen? Kelet felıl érkezett; nyugatra nem
mehet egy szent vagy egy bölcs ereje nélkül. Maradt
észak és dél.
Észak.
Ezt válaszolta a szíve. Kétely nélkül.
Észak.
Elindult.
4
Három órán át gyalogolt. Kétszer elesett, másodjára
nem hitte, hogy képes lesz ismét föltápászkodni.
Aztán feléje gördült egy hullám, elég közel ahhoz,
hogy eszébe jussanak a fegyverei, és mielıtt
felocsúdott volna, már állt is botként ingadozó lábán.
Úgy becsülte, hogy a három óra alatt négy
mérföldet sikerült megtennie. A nap egyre forróbban
tőzött, de ahhoz nem eléggé, hogy indokolná feje
lüktetését, arca verejtékezését; a tenger felıl fújó
szellı sem volt elég erıs ahhoz, hogy hirtelen
hidegrázásokat okozzon, amiktıl libabırös lett, és
vacogott a foga.
Lázas vagy, harcos!, vihogott a feketébe öltözött
ember. Ami még megmaradt benned, elégeti a tőz!
Most már élesebben látszottak a fertızés vörös