KING

Megkönnyítette.
– Akarod, hogy odaakasszunk egy képet? – kérdezte
az egyik vámos.
– Nem – sóhajtott Eddie. – Azt akarom, hogy
engedjenek ki innen.
– Mihelyt elmondod, mit csináltál a hernyóval –
felelte egy másik. – Vagy kokó volt? – és újra kezdték:
körbe és körbe, mint kutya a farka körül.
Tíz perccel – tíz hosszú perccel – késıbb Roland
hirtelen visszatért az agyába. Egyik másodpercben
még nem volt, a másikban igen. Eddie érezte, hogy
nagyon kimerült.
Sikerült?, kérdezte.
Igen. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Szünet.
Kúsznom kellett.
Eddie ismét körülnézett. Az ajtó megint ott volt,
csak most kissé más szögbıl mutatta azt a világot.
Rájött, hogy nemcsak ıvele mozog itt, hanem
Rolanddal együtt ott is mozog. A gondolattól egy kicsit
megborzongott. Mintha egy kísérteties köldökzsinór
kötötte volna össze azzal a másik emberrel. A harcos
teste összerogyva hevert az ajtó elıtt, mint korábban,
de most hosszabb szakaszt lehetett látni a partból, le
a dagály fodros vonaláig, ahol a szörnyek császkáltak
zümmögve és morogva. Valahányszor megtört egy
hullám, valamennyi fölemelte az ollóját. Szakasztott,
mint a régi dokumentumfilmekben Hitler
hallgatósága, amikor úgy lökték ki a karjukat a jó
öreg Sieg Heil!-re, mintha az életük múlna rajta, ami,
ha meggondoljuk, valószínőleg így is volt. Eddie látta
a homokban a harcos gyötrelmes haladásának
nyomait.
Miközben Eddie nézte, az egyik rém villámgyorsan
felnyúlt, és elkapott egy tengeri madarat, amely túl
alacsonyan suhant a part fölött. A madár két vért
spriccelı darabban hullott a homokra. Még
rángatózott, amikor ellepték a páncélos rémek.