KING

nevetés. Úgy hangzik, mintha egy hullám terítené el
kavicsrakományát a parton. Nem tudja, mennyit
haladtak, de éppen eleget, hogy Eddie kifulladjon. Egy
sziklán ül a hosszabbodó fénycsíkban, ölében a
harcos egyik revolvere, oldalán a félig teli vizestömlı.
Az inge zsebében apró dudor, a fegyveröv hátuljából
való lıszer, a „jó" golyók csökkenı tartaléka, amit
Eddie a saját ingének egy darabjába kötözött. A
tartalék rohamos csökkenésének legfıbb oka, hogy
minden negyedik-ötödik használhatatlannak
bizonyult.
Eddie, aki már csaknem elszundított, most fölnéz.
– Min nevetsz? – kérdezi.
A harcos csak legyint, megrázza a fejét. Belátja,
hogy tévedett. Cort nem verné kupán Eddie-t a
saroglya miatt, akármilyen furcsa, összebarmolt
jószág. Még az is lehetséges, gondolja, hogy Cort
valami dicséretfélét is röffentene – ami olyan ritkán
fordult elı, hogy akivel megesett, alig talált szavakat a
válaszhoz, csak tátogott, mint a hal, amelyet most
húztak ki a szakács hordójából.
A tartórúdjai két, megközelítıleg egyforma
hosszúságú és vastagságú nyárfaág, nyilván
uszadékfa. Közéjük kisebb ágakat erısített Eddie, a
legváltozatosabb anyagok bolond összevisszaságával –
a fegyverövekkel, a ragasztószalaggal, amellyel a
sátánport kötözték a törzsére, de ott volt még a
harcos kalapjának nyersbır zsinege és a fiú
cipıfőzıje is –, majd ráterítette a harcos hálózsákját.
Cort nem ütötte volna meg, mert Eddie, akármilyen
beteg volt is, legalább csinált valamit, ahelyett hogy a
fenekén ülve a sorsán jajongott volna. Valamit csinált.
Próbálkozott.
És Cort talán még meg is dicsérte volna, nyersen,
sıt tán gorombán, mert a szerkezet a kerge külseje
ellenére is mőködött, mint azt a mögöttük húzódó, a
látóhatáron csaknem összeérı hosszú párhuzamos