KING

emélhetıleg még használható töltényeket. Húsz
darab. Ezekbıl is néhány csaknem biztosan
csütörtököt mond. Egyikre sem hagyatkozhat. A
maradékot egy másik halomba söpörte. Harminchét.
Különben sem volt túl sok lıszered, gondolta, ám
tudta, miben más ötvenhét jó lıszer, mint húsz. Vagy
tíz. Vagy öt. Vagy egy. Vagy semennyi.
A gyanús lıszereket újabb kupacba tornyozta.
Viszont megvan még az iszákja. Ez jó. Ölébe tette,
lassan szétszedte a fegyvereit, végigcsinálta a tisztítás
szertartását. Két óra alatt végzett; addigra úgy
elhatalmasodott rajta a fájdalom, hogy forogni kezdett
körülötte a világ; nehéz volt öntudatánál maradni.
Aludni szeretett volna. Életében még sohasem kívánta
ennyire az alvást. Ám még sohasem volt kevésbé
elfogadható oka, hogy elmulassza a fegyverápolást.
– Cort – mondta idegenül csengı hangon, és
szárazon fölnevetett.
Lassan, kínlódva összerakta pisztolyait, megtöltötte
ıket azzal a lıszerrel, amelyrıl feltételezte, hogy
száraz maradt. Amikor végzett, az egyiket a bal kezébe
fogta, fölhúzta... azután visszaengedte a kakast. Igen,
tudni akarta, mőködik-e. Tudni akarta, megfelelı
dörrenést hall-e, amikor meghúzza a ravaszt, vagy
csupán újabb haszontalan kattanást. Ám egy
kattanás mit sem jelent, míg a dörrenés a húszat
tizenkilencre csökkenti... vagy kilencre... vagy
háromra... vagy nullára.
Újabb darabot tépett az ingébıl, belecsomagolta a
többi, átázott lıszert, bal kezét és fogait használva
csomóra kötötte a vásznat, majd beletette a bugyrot a
tarisznyájába.
Aludj!, követelte a teste. Aludj, muszáj aludnod,
most, még mielıtt besötétedik, semmi sem maradt,
elfáradtál...
Ingatagon feltápászkodott, végignézett a kihalt
parton. Vastagon beterítették a színtelen kagylóhéjak,