KING

püffedés átterjedt a tenyerérıl a csuklójára. Ott
megállt, de máris lehetett látni a további vörös csíkok
halvány kezdeményeit, amelyek végül elérik majd a
szívét, és megölik. Égette a láz.
Orvosságra van szükségem, gondolta. De itt nincs
orvosság.
Hát azért jött ilyen messzire, hogy meghaljon? Nem!
És ha elszántsága ellenére mégis meghal, akkor
útban a Toronyhoz fog meghalni!
Minı figyelemreméltó ember vagy, harcos!,
gúnyolódott a fejében a feketébe öltözött ember. Minı
fékezhetetlen! Minı romantikus ostoba
megszállottságodban!
– Baszd meg! – károgta, és ivott egyet. Vize sem sok
maradt. Egy egész tenger volt elıtte, víz, amennyit
csak akart, víz mindenfelé, de sehol egy csepp
innivaló. Oda se neki.
Felcsatolta fegyveröveit, megkötötte ıket. Ez a
mővelet olyan sokáig tartott, hogy mire befejezte, a
szürkületi fakó fény hajnali ragyogássá erısödött;
megpróbált fölállni. Nem volt biztos benne, hogy
sikerülni fog, amíg meg nem próbálta.
Bal kezével a jukkába kapaszkodott, jobb karjára
főzte a nem egészen üres tömlıt, és a vállára vetette.
Következett a tarisznya. Amikor fölegyenesedett, ismét
elöntötte a gyengeség. Leszegte a fejét, várt,
megfeszítette akaraterejét.
A gyöngeség elmúlt.
Ledülöngélt a partra, annak a részegnek az
egymásba akadó lépteivel, aki most már bármely
percben összeeshet. Állt, nézte a málnabor sötétségő
tengert, elıvette tarisznyájából az utolsó darab
szárított húst. A felét megette; szája és gyomra ez
alkalommal valamivel készségesebben fogadta az
ételt. Megfordult, s a húsdarab másik felét úgy ette,
hogy közben figyelte, mint kél a nap a hegység
mögött, amely alatt Jake meghalt; elıször mintha