KING

Olyan közel jött az ajtóhoz, hogy Roland már arra
gondolt, mindjárt átsétál rajta. Hátrált egy lépést,
szerencsére nem esett el. A nı olyan begyakorlott
figyelmességgel nézett rá, amibıl rögtön látszott, hogy
szolgáló, ugyanakkor csak maga parancsol magának.
Ám a harcosnak nem ez volt a fontos, hanem az, hogy
a nınek a szeme se rebbent. Nem úgy nézett, ahogy
egy nıtıl – akárkitıl – várná az ember egy mocskosan
dülöngélı férfi láttán, akinek két revolver lóg a
csípıjérıl, jobbját átvérzett rongy takarja, farmerjét
pedig mintha körfőrésszel dolgozták volna meg.
– Parancsol... – kérdezte a vörösbe öltözött nı.
Mondott még mást is, de a harcos nem értette
pontosan, hogy mit. Úgy gondolta, ételt vagy italt
kínál. Az a vörös ruha, az nem pamut volt. Selyem?
Úgy festett, mint a selyem, de...
– Gint kérek – válaszolt egy hang, és a harcos ezt
megértette. Hirtelen sokkal többet is megértett: Ez
nem ajtó.
Ez szem.
Akármilyen ırültségnek tőnt is, ı egy égen szálló
jármő belsejét látta. Valakinek a szemén át.
De kién?
Hiszen tudta. A fogoly szemén át.