KING

A nı vonszolta, valamilyen úton-módon vonszolta
lefelé a partra.
– Hé! Mi a...
Tiltakozni akart, és érezte, hogy minden
összeszorul, beleértve a torkát is. Elengedte magát,
olyan lazára, amennyire lehetséges (a lábad pedig
emeld föl, seggfej, mert ha túlságosan leengeded,
megfojtod magad), és hagyta, hogy Detta levonszolja a
durva szemcsés fövenyre. Egy éles szikla lehorzsolta
az arcát, melegen szivárgott a vére. A nı hangosan
lihegett. Hangosabb lett a tengerzúgás, hangosabban
robajlottak a bukóhullámok a sziklaalagútban.
Vízbe fojt? Édes Jézus, ezt akarja?
Nem, természetesen nem ezt akarja. Eddie úgy
gondolta, tudja, mit akar, még mielıtt az arca
végigszántott volna a dagályvonalat jelzı gubancos
hínáron, a sósan bőzlı holt anyagon, amely olyan
hideg volt, mint a halott tengerészek ujja.
Eszébe jutott, mit mondott egyszer Henry: Néha
leszedték egy emberünket. Úgy értem, amerikait –
tudták, hogy dél-vietnami nem jó, mert egyikünk se
ment volna be egy sárgáért a bozótba. Csak akkor, ha
valami friss hús volt, egyenesen az Államokból. Hasba
lıtték, ott hagyták visítani, aztán leszedték azokat,
akik meg akarták menteni. Ezt addig csinálták, amíg a
pasas meg nem halt. Tudod, hogy hívták az ilyet a
srácok, Eddie? Eddie a fejét rázta. Meghőlt a vére a
látomástól.
Mézesköcsögnek, folytatta Henry. Az édes. Az
odavonzza a legyeket. Sıt esetleg a medvét.
Detta is ezt csinálja: mézesköcsögöt használ.
Otthagyta egyetlen szó nélkül vagy két és fél
méterrel a dagályvonal alatt, arccal az óceán felé. Az
ajtón átnézı harcosnak nem azt kell látnia, amint
Eddie belefúl a dagályba, mert éppen apály van, és a
következı hat órában nem is jön följebb a víz. De még
sokkal elıbb...