KING

ugye, hogy neki van a legjobb bátyja a világon? Eddie
egyetértett. Méghozzá szívbıl. Legalábbis úgy
gondolta.
– Azon a napon éppen úgy félt, mint én – mesélte
Eddie Rolandnak, ahogy ültek és figyelték, hogyan
tőnik el az utolsó fényfolt a vízrıl, amely hamarosan
már csak a csillagok képét veri vissza. – Illetve még
jobban, mert azt hitte, hogy a rendır meglátott
minket, én meg tudtam, hogy nem. Ezért szaladt el.
De visszajött. Ez a fontos. Visszajött.
Roland nem szólt.
– Érted, ugye? – kérdezte Eddie szúrós, kérdı
szemmel.
– Értem.
– Mindig félt, de mindig visszajött.
Roland arra gondolt, hogy hosszú távon Eddie-nek,
sıt talán mindkettejüknek jobb lett volna, ha Henry
azon a napon vagy egy másikon egyszerően elinal. Ám
a Henry-féle emberek nem tesznek ilyet. A Henry-féle
emberek mindig visszajönnek, mert értenek hozzá,
hogyan használják föl a bizalmat. Ez az egyetlen,
aminek a használatához értenek a Henry-féle
emberek. Elıször szükséggé változtatják a bizalmat,
azután narkotikummá, és amikor ez is megvan, akkor
– hogy is mondja Eddie? –, akkor passzolnak. Igen.
Elpasszolják.
– Azt hiszem, én lefekszem – mondta a harcos.
Másnap Eddie folytatta, de Roland már mindent
tudott. Henry nem sportolhatott a gimnáziumban,
mert nem maradhatott bent az edzéseken. Henrynek
Eddie-re kellett vigyáznia. Természetesen nem
számított, hogy Henry egyszálbél volt, esetlen
mozgású, legfıképpen pedig nem nagyon izgatta a
sport, Henrybıl nagyszerő baseballjátékos lehetett
volna, mint ezt az anyjuk idırıl idıre kifejtette.
Henrynek rossz osztályzatai voltak, számos tárgyból
megbukott, nem mintha buta lett volna; Eddie és az