KING

nem is a kintornás aranyos kis majmocskája; ez
hatalmas, gonosz, öreg pávián.
Szipákolni kezdett.
– Rendben – mondta végül. – Ez jó. Távozhat
köreimbıl, görény.
A sápatag fölállt. – Vannak barátaim – közölte. –
Idejöhetnek és mindenfélét csinálhatnak magával.
Majd könyörög, hogy megmondhassa, hol a kulcs.
– Én ugyan nem, haver – válaszolta Eddie. – Nem az
a fajta vagyok. – Elmosolyodott. Nem tudta, hogy
milyen lehetett a mosolya, de nem látszhatott nagyon
vidámnak, mert a sápatag lény távozott, méghozzá
sebesen, hátra se nézve.
Amikor Eddie Dean biztos volt benne, hogy már
elment, összecsuklott.
Kokszolt.
Elaludt.
8
Mint most is.
A harcos, aki valamiképpen behatolt a férfi
tudatába (a férfiéba, akinek még mindig nem tudta a
nevét; az a söpredék, akire a fogoly „sápatag lényként"
gondolt, ugyancsak nem ismerte, ezért nem is mondta
ki), mindezt úgy figyelte, ahogy a világ elmozdulása
elıtt, valahai gyerekkorában az alakoskodókat...
legalábbis ı így vélte, mert rajtuk kívül nem látott
semmi hasonlót. Ha valaha találkozott volna a
filmmel, akkor elsıként az jutott volna az eszébe.
Amit pedig nem látott, azt a képzettársításoknak hála,
képes volt kicsipegetni a fogoly elméjébıl. Azért
különös volt ez a dolog a névvel. A bátyjáét tudta, a
fogolyét nem. Persze a nevek titokzatos, hatalmas
erejő dolgok.
A férfi neve amúgy sem számított a fontos dolgok
közé. Az egyik, ami fontos, hogy gyönge a
kábítószerrel szemben. A másik az acél, amely úgy