KING

Eddie fölkapta a fejét. Föltápászkodott, lement a
vízhez, és meglocsolta az arcát.
Jól csinyálod, fejér fijú! Tiszta ciki, hogy ebbe a
világba nincs semmi ajzószer, amit bevehetnél, mi?
Eddie ez alkalommal a tolószékbe ült, de
nyilvánvalóan kicsit túl kényelmesnek találta. Így,
miután hosszan bámult át az ajtónyíláson (mit lácc
amott, fejér fijú? Detta adna egy húszast, ha tudná!),
visszazöttyentette a fenekét a homokra.
Ismét a kezére hajtotta a fejét.
Megint lekókadt.
Ez alkalommal nem támasztotta föl újra. Álla
lelógott a mellére, Detta még a hullámverésen át is
hallotta a horkolását. Hamarosan az oldalára fordult
és összegömbölyödött.
Meglepetten, undorodva és rémülten érezte Detta,
hogy hirtelen szánalom hasít belé a lenti fehér fiú
láttán. Most olyan volt, mint egy kis klambó, aki
mindenképpen meg szerette volna várni az újévet, de
nem bírta. Azután Dettának eszébe jutott, hogyan
próbálta Eddie meg a Nagyon Rossz Ember megtömni
ıt mérgezett étellel, hogyan zrikálták a saját
ennivalójukkal, hogyan rántották el a szájától az
utolsó másodpercben... legalábbis amíg meg nem
ijedtek, hogy meg talál halni.
Ha féltek, hogy meg találsz halni, akkor miért
akartak volna mérget etetni veled?
A kérdéstıl éppen annyira megrémült, mint a
pillanatnyi sajnálattól. Nem szokott kérdéseket
föltenni magának, továbbá a kérdezı hang mintha
nem is az övé lett volna.
Nem akartak megölni azzal a mérgezett kajával.
Csak aztat akarták, hogy megbetegeggyek. Hogy
ülhessenek és röhöghessenek, míg én okádok és
nyögök.
Húsz percig várt, azután elindult lefelé a partra;
kezével, erıs karjaival húzta magát, siklott, mint a