KING

George alig figyelt föl arra, hogy egy mentıs most
elıször nem George-nak szólítja, vagy ami még
rosszabb, Georgie-nak. – Megbolondult? Más sem
hiányzik.
A mentıs visszahúzódott.
George lenézett a fiatal fekete nıre, és látta, hogy a
tekintete éber és tudatos.
– Mi történt velem? – kérdezte.
George emlékezett az emberre, aki egy másiknak
azt mesélte, mit mondott állítólag a lány (mármint
hogy meg fogja keresni azt a kurafit, és kiereszti a
bélit stb. stb. stb.). Az az ember fehér volt. George úgy
vélte, az egész puszta kitaláció, amelyet részint az a
különös emberi ösztön sarkallt, hogy a magában is
drámai helyzetet még drámaibbá fesse, részint a faji
elıítéletek. Ez egy iskolázott, értelmes nı.
– Baleset érte – mondta. – Ön...
A lány szeme lecsukódott, és George már azt
gondolta, hogy ismét elalszik. Jól van. Valaki más
mondja meg neki, hogy elvesztette a lábát.
Olyasvalaki, aki többet keres évi hétezer-hatszáz
dollárnál. Egy kicsit balra húzódott, hogy újra
megmérje a vérnyomását, amikor a lány ismét
kinyitotta a szemét. Amikor ezt megtette, George
Shavers egy másik nıt látott.
– A kurvája leváttaja lábom! Éresztem. Ezitt mentı?
– I-i-igen – makogta George. Hirtelen inni szeretett
volna valamit. Nem szükségszerően szeszt. Csak
valami nedveset. Kiszáradt a torka. Mintha Spencer
Tracyt nézte volna a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ban, csak
élıben.
– Ekkapták aztat a fejér kurafit?
– Nem – válaszolta George, miközben azt gondolta,
a fickó jól értette, a francba, a fickó tényleg jól értette!
Homályosan érzékelte, hogy az egyik mentıs, aki ott
téblábolt (talán abban a reményben, hátha ı eltol
valamit), most visszahúzódik.