KING

volna odaadnod neki a fegyvert, azután sötétség
következett valameddig, majd a harcos fölrázta, és
amikor végre felült, úgy érezte, az egész teste fáj: fáj
és nehéz. Izmai rozsdás emelıdobok és csigák voltak
egy kihalt épületben. Elsı kísérletre nem mőködtek.
Nehézkesen visszahanyatlott a homokra. Magára
kényszerített egy második kísérletet, de úgy érezte,
mintha húsz percet vett volna igénybe az az egyszerő
mővelet, hogy megforduljon. És még fájt is.
Roland kérdıen nézett rá. – Készen állsz?
Eddie bólintott. – Igen. Te?
– Igen.
– Menni fog?
– Igen.
Így hát ettek... azután Eddie megkezdte harmadik,
utolsó utazását ezen az elátkozott partszakaszon.
12
Aznap éjjel jókora utat hagytak maguk mögött,
ennek ellenére Eddie tompa csalódást érzett, amikor a
harcos megállította. Nem zúgolódott, mert túl fáradt
volt ahhoz, hogy pihenés nélkül tovább bírja, mégis
abban reménykedett, hogy sikerül. A súly. Ez volt a
nagy probléma. Odetta után a harcos olyan volt,
mintha egy rakomány vasrudat tolna. Hajnalig
további négy órát aludt, akkor ébredt, amikor a nap
kiemelkedett a dombokká kopott hegycsúcsok mögül,
és hallgatta a harcos köhögését. Gyenge köhögés volt,
enyhén szörcsögı, mint egy öregemberé, akin
elhatalmasodik a tüdıgyulladás.
Találkozott a tekintetük. Roland köhögırohama
nevetésbe fulladt.
– Még nincs végem, Eddie, nem számít, mit hallasz.
És te?
Eddie Odetta szemére gondolt, megrázta a fejét.
– Megvagyok, de rám férne egy sajtburger meg egy
kori.