KING

álmodott – Roland gyanúja szerint nem is
álmodhatott –, de ez nem jelentette, hogy ne
próbálkozott volna minden erejével. Ez a nı eszelıs
volt a félelemtıl, a haragtól, a győlölettıl.
Roland csak sötétséget érzett benne – ezt az elmét
bányaomlás temette maga alá.
Csakhogy...
Csakhogy abban a pillanatban, amikor áttörtek az
ajtón és szétváltak, a harcos szeretett volna –
kétségbeesetten szeretett volna – maradni még egy
pillanatig. Egy pillanat olyan sokat elmondott volna!
Mert ez a nı nem volt azonos azzal, akinek ı az
elméjében tartózkodott. Eddie elméjében tartózkodni
olyan volt, mint egy didergı, verejtékes falú szobában
lenni. A hölgy elméje viszont olyan volt, mintha
meztelenül feküdne a sötétben, várva a feléje kúszó
mérges kígyókat.
Az utolsó pillanatig.
Amikor a nı megváltozott.
És volt még valami más, valami életfontosságúnak
tőnı dolog, de vagy nem értette, vagy nem emlékezett.
Valami olyasféle,
(egy pillantás)
mint maga az ajtó, de a hölgy agyában. Valami
(te törted el a nagyon spécit, te voltál az)
hirtelen fellobbanó megértés. Mint tanulás közben,
amikor végre láttad...
– Egyen meg a fene! – mondta undorodva Eddie. –
Nem vagy te más, csak egy rohadt gép!
Elsietett Roland mellett, a hölgy mellé térdelt, és
amikor az páni félelemmel, a vízbefúló görcsös
mozdulatával kapaszkodott beléje, Eddie nem
húzódott el, hanem visszaölelte és magához szorította
a nıt.
– Semmi gáz – mondta. – Úgy értem, nem egy csúcs
a helyzet, de azért nincs nagy gáz.
– Hol vagyunk? – sírt az asszony. – Otthon ültem,