KING

az úszómedencéhez napozni. Igyekeztem
megszabadulni a kiütéseimtıl. Az allergiás
kiütéseimtıl. Elaludtam. Fene szerencsém volt, hogy
egyáltalán elértem a gépet. Piszkosul kellett
rohannom. A szél fújt. Nem tudom, mi ragadt a
bırömre, mi nem. Egy újabb vámos kinyújtotta a
kezét, és úgy nyolc centi hosszan végighúzta az ujját
Eddie bal könyökének belsı oldalán.
– Ezek itt persze nem tőnyomok.
Eddie félrelökte a kezet. – Szúnyogcsípések.
Mondtam. Már majdnem begyógyultak. A Krisztusát,
hát nézze meg maga!
Megnézhették. Nem tegnap éjszaka keletkeztek.
Eddie egy hónapja abbahagyta a karja szurkálását.
Henry nem tudta volna ezt megcsinálni, ez volt az
egyik oka, hogy Eddie lett az, Eddie-nek kellett lennie.
Ha már nagyon muszáj volt belınie magát, akkor a
bal combja legtövébe nyomta a szert, ott, ahol a bal
heréje hozzáért a bırhöz... mint múlt éjszaka is,
amikor a sápatag végre hozott egy kis rendes anyagot.
Legtöbbször csak szipuzott, amivel Henry már nem
érte be. Ez valami meghatározhatatlan érzést keltett
Eddie-ben... a büszkeség és a szégyen keverékét. Ha
ott megnézik, ha félretolják a heréit, akkor komoly
pácba kerül. Egy vérvizsgálat még komolyabb
problémákkal járhatott volna, ám azt akkor tehették
volna csak meg, ha bizonyíték van a kezükben – és
pontosan ez hiányzott. Mindent tudtak, de semmit
sem bizonyíthattak. Csupán ennyi a különbség a
tudok és az akarok között, ahogy drága öreg mamája
mondotta volt.
– Szúnyogcsípések.
– Igen.
– A vörös csíkok pedig allergén reakciók.
– Igen. Már akkor is megvolt, amikor elutaztam a
Bahamákra, csak még nem volt olyan szörnyő.
– Akkor tört ki rajta, amikor odament – mondta az