KING

az ajtót, kényelmetlenül hegyes szögben lesznek a
tenger és a meredek dombok között. Most már tisztán
látta azokat a dombokat. Egyáltalán nem volt szép
látvány. Sziklás dombok tele alacsony fákkal –
komoran kapaszkodó gyökereik mindmegannyi ízületi
gyulladástól göbös ujj – meg tüskebokrokkal. Nem
tőntek nagyon meredeknek, ám a tolókocsihoz
túlságosan azok voltak. Lehet, hogy fölviheti egy
darabon Odettát, talán föl is kell vinnie, de nem örült
neki, hogy itt kell hagynia.
Most elıször hallott rovarokat. Mintha apró tücskök
lettek volna, de élesebb hangjuk és tagolatlan, kitartó,
egyhangú riiiiii-jük távvezetékek zúgására
emlékeztetett. Elıször látott a sirályokon kívül más
madarakat is. Némelyik nagyobb példány merev
szárnyakkal körözött a szárazföld belseje fölött. Héják,
gondolta Eddie. Látta, hogy idınként összecsukják a
szárnyukat, és kıként hullanak lefelé. Vadásznak.
Mire? Hát kis állatokra. Ez így van rendjén.
Mégse tudta kiverni a fejébıl az éjszaka hallott
nyávogást.
A délután közepére már világosan látta a harmadik
ajtót. Ugyanolyan képtelenségnek tőnt, mint a másik
kettı, mégis olyan szilárdan állt ott, mint egy ırszem.
– Elképesztı – mondta a lány halkan. – Egészen
elképesztı.
Pontosan ott állt, ahol Eddie gyanította, abban a
szögletben, amely az észak felé tartó könnyő út végét
jelezte, alig valamivel a dagályvonal fölött, alig kilenc
méterre attól a helytıl, ahol a dombok úgy bukkantak
elı a földbıl, mint szır helyett szürkészöld bozóttal
borított óriási kezek.
Tetızött a dagály, ereszkedni kezdett a nap; négy
órára járt – ezt Odetta mondta, és Eddie hitt neki,
mert állítása szerint a nı jól tudott olvasni a nap
állásából (azonkívül Odetta volt az ı szerelmese) –,
amikor elérték az ajtót.