KING

mértéket, fıleg azért, mert minden valódinak látszik.
Úgy festettek, mint főrészes garnélából, homárból és
pókból keresztezett ocsmány hibridek, és furcsa
hangokat hallattak. – Kitört rajtad az idegsokk? –
kérdezte az egyik vámos. – Csak nem bogarakat látsz
azon a falon, Eddie? Ez olyan közel járt az igazsághoz,
hogy Eddie csaknem fölvihogott. Viszont már értette,
miért kellett ennek a Roland nevő embernek
visszamennie; a szelleme viszonylag biztonságban volt
– legalábbis pillanatnyilag –, de a szörnyfajzatok a
teste felé közeledtek, és Eddie gyanította, ha Roland
nem hagyja el egyhamar pillanatnyi tartózkodási
helyét, akkor lehet, hogy nem marad teste, ahová
visszatérhet.
Hirtelen David Lee Roth bıdült bele a fejébe: Ó,
hum... nincs testem... és ez alkalommal muszáj volt
nevetnie. Nem tehetett róla.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte az a vámos, aki
azt is tudni akarta, hogy bogarakat lát-e azon a falon.
– Az egész helyzet – válaszolta Eddie. – Csak éppen
muris, nem mulatságos. Mármint ha film lenne,
sokkal inkább Fellinire emlékeztetne, mint Woody Allenre,
ha érti, mire gondolok.
Nem lesz bajod?, kérdezte Roland.
Nem. Tőnés.
Nem értem.
Eredj a dolgodra.
Aha. Jól van. Nem tart sokáig.
És a másik hirtelen eltőnt. Egyszerően eltőnt. Akár
egy füstpamacs, amely olyan vékony, hogy a
legenyhébb fuvallat is szétszórja. Eddie ismét
körülnézett, de semmit sem látott, csupán a likacsos
fehér lemezeket, semmiféle ajtót, óceánt, különös
szörnyetegeket, és érezte, hogy a gyomra összeszorul.
Persze nyilvánvalóan látomás volt az egész; kiürült a
szervezetébıl a narkó, itt van rá a szükséges
bizonyíték. De Roland... valahogy segített.